Életem legjobb érzése volt az,mikor közelebb kerülhettem ahhoz az állathoz,aki mindvégig vigyázott rám. Megóvott a hegyen,a ronda,nagy farkastól és velem volt az erdőben. A durva szőrének tapintása felejthetetlen volt. Felemelt ez az érzés a felhőkig,sőt azon is túl. Végre egyszer boldognak éreztem magam. Hisz hercegnőként csak a kötelességek vannak és a mindennapos ruhapróbák. De nem is ez a legszörnyűbb,az még csak most jön...amikor nem mehetsz le a kertbe a saját udvarhölgyed nélkül,mert az apád félt...Nehogy elraboljanak,vagy inkább azért nem engedett le,hogy nehogy valakivel összebarátkozzak?! Nem engedett semmit. Azt sem értettem,hogy mért félt ennyire az erdőtől. Börtön volt az egész életem...máig.
A folyó vizével megmostam hideg,fehér arcomat. A hűsítő víz felébresztett. Nem akartam már aludni, hamar felakartam kelni,nehogy azon gondolkodjak,hogy milyen drámát csaphat le otthon apám az eltűnésem miatt. Így gyors megmosakodtam és tovább mentem az erdő száraz füvén. Természetesen nem egyedül,velem volt Ő,az egyetlen lény,aki tudja mit szeretnék.
A madarak csipegése megnyugtató volt,de az idő nem volt túl meggyőző ahhoz,hogy túrázgassak csak úgy. Borús idő volt,mint általában október végén. A hideg megcsapta az arcomat,felállt a nyakamon a szőr. A kezem is reszketett már. Reménykedtem benne,hogy olyan helyre érünk ahol egy kicsit melegebb lesz. A fák kezdtek megkopaszodni, a madarak nagy része már más országokban telelt, de én Emma Horrton még mindig itt vagyok. Még mindig az vagyok,aki voltam kiskoromban. Csak bátrabb és erősebb.
Megéreztem a melegséget a bőrömön. Átjárta a testem minden porcikáját. Hidegből egyszerre csak meleg lett. Kellemes meleg. Ez arra emlékeztetett,amikor apámmal karácsony után jöttünk haza,kedves nénémtől és leültünk a kemence elé egy pohár forró csokival a kezünkbe és csak néztük a tüzet. Felejthetetlen emlékeim voltak otthonról...de nem mindegyik jó emlék volt számomra. Körülnéztem,csak fákat láttam. Fák,fák,fák....és egy híd?! A fa lapokból összeállított híd volt. Az elejét,fa fonta körül. A végét nem láttam tisztán,mivel hatalmas köd keletkezett az átjáró körül. Ránéztem a farkasomra aggodalommal teli arcal. Mély sárga szemeiben nem láttam semmit. Üresség lakozott benne. Halk nyüszítéssel lehorgasztotta fejét s utána intett az átjáró felé. Azt akarta,hogy menjünk tovább. Tisztán kivehető volt mozdulataiból. Nem volt szimpatikus az a hely,ami a híd túlsó oldalán várt ránk. A másik oldal is ködös volt,mint az odavezető út is. Magas fák lepték körül a helyet,madárcsicsergés sem hallatszott. Egyedül a farkasok vonyítása hallatszott. Az egyik üvöltés fájdalmasabb volt a másiknál. Mintha segítségért kiáltanának. Mit tehetnék én. Egy lány vagyok a sok közül. Hogy segíthetnék?! Hátranéztem a farkasomra. A szemébe néztem és ő állta a tekintetem. Néztük egymást és a világ forgott körülöttünk. Mintha küldött volna a fejembe egy üzenetet és láttam ahogy átmegyek a hídon. Közbe még itt voltam,csak egy látomás volt.
Lassan megindultam a híd felé, és pár perc után már a fa lapok recsegtek,nyikorogtak a lábam alatt. Egyre melegebb lett. A lábam alatt mély szakadék hevert. Megkapaszkodtam a kis kötélbe,ami mellettem volt és mentem tovább. Már fél úton jártam,mikor egy hatalmas fény,mintha beszippantott volna. Mintha forogtam volna a föld körül és mintha egy másik bolygóra vittek volna. Nem ez lehetetlenség... Nem láttam a lényemet. Csak sárgán rikító fény özönt láttam. Hol a farkasom?
