3. rész

  Életem legjobb érzése volt az,mikor közelebb kerülhettem ahhoz az állathoz,aki mindvégig vigyázott rám. Megóvott a hegyen,a ronda,nagy farkastól és velem volt az erdőben. A durva szőrének tapintása felejthetetlen volt. Felemelt ez az érzés a felhőkig,sőt azon is túl. Végre egyszer boldognak éreztem magam. Hisz hercegnőként csak a kötelességek vannak és a mindennapos ruhapróbák. De nem is ez a legszörnyűbb,az még csak most jön...amikor nem mehetsz le a kertbe a saját udvarhölgyed nélkül,mert az apád félt...Nehogy elraboljanak,vagy inkább azért nem engedett le,hogy nehogy valakivel összebarátkozzak?! Nem engedett semmit. Azt sem értettem,hogy mért félt ennyire az erdőtől. Börtön volt az egész életem...máig.
   A folyó vizével megmostam hideg,fehér arcomat. A hűsítő víz felébresztett. Nem akartam már aludni, hamar felakartam kelni,nehogy azon gondolkodjak,hogy milyen drámát csaphat le otthon apám az eltűnésem miatt. Így gyors megmosakodtam és tovább mentem az erdő száraz füvén. Természetesen nem egyedül,velem volt Ő,az egyetlen lény,aki tudja mit szeretnék.
A madarak csipegése megnyugtató volt,de az idő nem volt túl meggyőző ahhoz,hogy túrázgassak csak úgy. Borús idő volt,mint általában október végén. A hideg megcsapta az arcomat,felállt a nyakamon a szőr. A kezem is reszketett már. Reménykedtem benne,hogy olyan helyre érünk ahol egy kicsit melegebb lesz. A fák kezdtek megkopaszodni, a madarak nagy része már más országokban telelt, de én Emma Horrton még mindig itt vagyok. Még mindig az vagyok,aki voltam kiskoromban. Csak bátrabb és erősebb.
 Megéreztem a melegséget a bőrömön. Átjárta a testem minden porcikáját. Hidegből egyszerre csak meleg lett. Kellemes meleg. Ez arra emlékeztetett,amikor apámmal karácsony után jöttünk haza,kedves nénémtől és leültünk a kemence elé egy pohár forró csokival a kezünkbe és csak néztük a tüzet. Felejthetetlen emlékeim voltak otthonról...de nem mindegyik jó emlék volt számomra. Körülnéztem,csak fákat láttam. Fák,fák,fák....és egy híd?! A fa lapokból összeállított híd volt. Az elejét,fa fonta körül. A végét nem láttam tisztán,mivel hatalmas köd keletkezett az átjáró körül. Ránéztem a farkasomra aggodalommal teli arcal. Mély sárga szemeiben nem láttam semmit. Üresség lakozott benne. Halk nyüszítéssel lehorgasztotta fejét s utána intett az átjáró felé. Azt akarta,hogy menjünk tovább. Tisztán kivehető volt mozdulataiból. Nem volt szimpatikus az a hely,ami a híd túlsó oldalán várt ránk. A másik oldal is ködös volt,mint az odavezető út is. Magas fák lepték körül a helyet,madárcsicsergés sem hallatszott. Egyedül a farkasok vonyítása hallatszott. Az egyik üvöltés fájdalmasabb volt a másiknál. Mintha segítségért kiáltanának. Mit tehetnék én. Egy lány vagyok a sok közül. Hogy segíthetnék?! Hátranéztem a farkasomra. A szemébe néztem és ő állta a tekintetem. Néztük egymást és a világ forgott körülöttünk. Mintha küldött volna a fejembe egy üzenetet és láttam ahogy átmegyek a hídon. Közbe még itt voltam,csak egy látomás volt.
 Lassan megindultam a híd felé, és pár perc után már a fa lapok recsegtek,nyikorogtak a lábam alatt. Egyre melegebb lett. A lábam alatt mély szakadék hevert. Megkapaszkodtam a kis kötélbe,ami mellettem volt és mentem tovább.  Már fél úton jártam,mikor egy hatalmas fény,mintha beszippantott volna. Mintha forogtam volna a föld körül és mintha egy másik bolygóra vittek volna. Nem ez lehetetlenség... Nem láttam a lényemet. Csak sárgán rikító fény özönt láttam. Hol a farkasom?

2. rész

  A szívem a tüdőmben dobogott. Egyszerre fogott el a félelem és az izgatottság érzete. Az orra nedves volt,mint a reggeli harmat. Mély fekete szemei csak engem követtek. Nem nézett más merre,csak énrám. Ekkor morgást hallottam a barlang felől,ahol a farkasom rejtőzött. A vad megrezzent egy pillanatra,de nem tágított mellőlem. Míg végül oldalra kaptam a fejem és a láthatatlan állat kiugrott a sötét lyukból...a velem szemben álló vad odaugrott a sárga szemű ellenségéhez,s támadó pózt vett. Nem értettem mi lesz...most megküzdenek?!Értem!!? Egy percre leblokkoltam és elgondolkoztam. Ha egy könyvet írnék,akkor ez tökéletes cím lenne: "két farkas,egy lányért"...ha jobban belegondolok nem is olyan jó. Gondolataimból egy ugatás ébresztett fel.Mely úgy hangzott,mintha hangosan rám kiáltottak volna,"hogy fussak már el,álmodozások helyett" Jogosan ugatott le,hisz életveszélybe voltam. Hát otthagyva őket gyors elfutottam,a barlangba be. Még egy utolsó pillantást vetve az állatokra visszafordultam,de addigra már rég egymáson feküdtek és harapdálták egymást. Sajnáltam a sárga szemű farkast,hisz értem teszi ezt az egészet...vagyis én azt hittem,hogy értem teszi. Miközben a nyirkos,vizes talajt böngészve mentem a sötét,hideg barlangban,rájöttem,hogy ez a barlang zsákutca. Hisz a barlangoknak nincs kijárata. De vállat vontam és mentem tovább. Hallani lehetett az egy-egy vízcsepp leesésének hangját,az elveszett méhecskék zümmögését...és az állatok morgását (?!) Felkaptam a fejem,állatok morgását?! Körülnéztem a barlangban,s csak sötétséget láttam és a koszos,vizes köveket.De nagyon érdekelt az a különleges hang.Nem érdekelt,hogy összetalálkozok egy állattal,csak elindultam a hang irányában.Miközben mentem a hasam görcsölt,mintha izgulnék,hogy mi lehet ott. Csönd lett. Füleltem,s újra körülnéztem,de nem volt semmi.Végül egy kis apró sziporkázó fényt pillantottam meg. Nagyon halványan lehetett látni.Követtem a fényt...
  A fény a barlang másik végén kivezető utat mutatott. Mikor kidugtam a fejem a kőfal oldalából,homályosan láttam a tájat. Pár perc után láttam csak tisztán az előttem lévő erdőt. Varázslatos volt. Fenyőfa,és föld illat volt.A hajamba belekapott a szél,és becsuktam a szemem,s élveztem a csendet. De visszakellett térnem a valóságba.Itt álltam a hegy tetején. Egyes,egyedül. A hegy túloldalán két farkas küzd. Merre is mehetnék tovább.Haza nem akartam menni,új helyet akartam felfedezni.Többet megtudni a természetről. Így elindultam lefele a magas kő tömegből.

Tapostam a magas fűcsomókon,s a lábam alatt csak úgy ropogott a fű. Szédültem a fáradságtól. Az őszi szellő megcsapta az arcomat. A nyakamon felállt a szőr és libabőrős lett a kezem.Arra gondoltam,mikor még a papám mesélt az erdőről,mindig elképzeltem,hogyan futkározok a fák közt. A közelbe láttam egy fát,ami egész kényelmesnek látszott...leültem a fa alá,s csendben néztem a fák lombjait,ahogy áthatol rajtuk a fény. Nem kellett 20 perc és már aludtam is...

Melegség ütötte meg az arcomat.Egyszerre éreztem a fű,föld és a vér illatát. Lassan kinyitottam a szemem.Előttem két sárga szempárt pillantottam meg. Az orra véres volt.Hátrébb lépett az állat.Lassan odanyújtottam hozzá a kezem,s beletúrtam durva szőrébe. Lágyan végigsimítottam,s megjegyezve a durva szőrének tapintását újra végigsimítottam fehér,elsápadt kezeimmel.Isteni pézsmaillat csapta meg az oromat.Végre élek...

1. rész

    Szememet kinyitva,csak a homályos tájat pillantottam meg. Pár perc múlva már látni lehetett,hogy a hely ahol fekszem az az erdő...ugyan ott vagyok ahol voltam. De nem láttam senkit,se farkast,se egy szent lelket ki segíthetett volna rajtam. Felnézve,csak a fák kopasz ágaiban gyönyörködhettem. Jobbra nézve sem volt senki és semmi. Nem tudtam mit csináljak... Fussak haza? Bánatomban sírjak? Öregedjek meg ezen a helyen?! Egyik sem volt túl meggyőző. Feltápászkodtam a levél halomból és fájdalmat érezve a fejemen visszaestem a földre. A szúró érzés pont azon a részen tört ki ahol pár nappal ezelőtt eltalált valami...
 Nem tudtam,hogy hány napja vagyok a kemény föld fogsága közt,de számításaim szerint már két napja ott lehettem. Lassan elindultam az erdő további részeit megtekintve élelem után... Nem akartam még haza menni,mert úgy éreztem,hogy itt még van dolgom.Nagyon reméltem,hogy élek és nem egy fehér szellem vagyok. Átvágtam az erdő tölgyesein és bükkösein,s közben füleltem nem-e jön valaki...Ha jobban végig gondoltam menet közben,igazándiból nem is élelemért jöttem beljebb,hanem a farkasért... Bíztam abban,hogy megtalálom és túlélem a hozzá vezető utat.
   Még régen a nagyapám mondta,hogy a kihalt farkasok lelke a magas sziklán lakozik. Még kis lányként nem értettem,de mostanra megértettem.
   Miközben az erdő fái között mentem,rájöttem,hogy apám is került hasonló helyzetbe,de nem mesélte végig az ő történetét.Ez nekem régen is gyanús volt,de egy idő után már nem érdekelt. Egyre jobban közeledve a hegy fele a talaj a lábam alatt kövesebb és kövesebb lett. A fák kezdtek eltűnni,s a kilátást már nem a lombok foglalták el,hanem a hegy sziklás csúcsai.Kisebb pihenő után nekivágtam a meredek útnak,mely a farkasokhoz vezethet.
   Pár lépés után hangokat hallottam...visszanéztem,nem volt senki. Újra megtettem azt a pár lépést,visszafordultam nem volt senki...de mikor megfordultam,hogy menjek tovább, egy hatalmas szürke állat állt utamban.A szeme fekete volt,mint az ég,a fogai hegyesek,mint a tű. A szívem egyre hevesebben dobogott,míg végül bepánikoltam,kikerültem a farkast és futottam fel a hegy tetejéhez. Olyan gyorsan szaladtam ahogy csak tudtam.Visszanéztem rá és jött utánam...Mi lehet ez? Farkas? De hát azok rég kihaltak! Vagy mégsem?!!Sírtam volna,de ijedtemben nem bírtam.Már majdnem utolért,és majdnem a reggelije lettem.De közelben láttam egy kis menedék helyet ahová bebújhatok és nem vesz észre a vadállat.
   Gyorsan bementem a búvóhelyre,csak egy szikla választott el minket,néztem ahogy megáll,s keres...én csak a sziklának dőlve reménykedtem abba,hogy nem talál rám.Párszor még visszanéztem,ő csak szimatolt,s hangos vonyítással kísérte.Érezte,hogy itt vagyok,de mégsem talált rám...fogaimat összeszorítva kezdtem el bőgni. Míg előttem meg nem láttam egy barlangot,kicsit sötét volt,de valami,valami ott...egy morgást hallottam a barlangból. Jajj csak ne megint egy veszett vad! De nem,ő nem veszett vad...az egy sárga valami,egy sárga szempár.Kezdtem már lenyugodni és örülni annak,hogy itt az én farkasom. Kidugta a fejét és tényleg ő volt.A szemem csillogott a boldogságtól.El is indultam volna hozzá,be a barlangba,de még egy pillantást kellett vetnem a fenevadra,ki oly kitartással üldözött...mikor oda fordítottam volna a fejem,hogy hol van,az orrunk összeért a vadállattal.Ott nézett rám és én rá. Nee máár!!

Prológus

Emma Horrton vagyok egy átlagos tini lány. Annyi különbséggel,hogy hercegnő vagyok. Igen,ez elég furcsának és hihetetlennek hangzik,de így van. Egy ősrégi sziget uralkodói családjából származok... eredetileg amerikaiak vagyunk,de nem szakíthattuk meg a vérvonalat. A szigeten nem észleltem furcsa dolgokat... máig!

Elindultam a kis kitaposott utamon,amit minden nap újra-újra végig jártam. Az erdő ösvényén menve a lábam alatt megszólalt a ropogó fű hangja.Erről a hangról mindig a nagyapám jutott eszembe,amikor még élt. Sokat tudott a szigetről,s ezeket egy könyvben le is írta... Lassan elértem végpontomra,a madár szurdokba... Letáboroztam a fámra,s onnan füleltem az erdő rejtélyes hangjait. Hatalmas szoknyám lelógott a kedvenc ágamról,ahol letelepedtem.

 Egy morgásra lettem figyelmes... felkaptam a fejem,s lassan körülnéztem. A bokor felől jött a titokzatos hörgés. Míg meg nem pillantottam két sárga szempárt. A szívem egyre hevesebben dobogott annyira baljós érzésem volt. Lejjebb merészkedtem a fa ágain,s a szempárból egy állati fej forma rajzolódott ki. Hunyorítva egy farkast lehetett látni,de nem hittem a szememnek,hisz a farkasok már rég kihaltak. 100 évvel ezelőtt a szigetre orvvadászok jöttek,s kipusztították a fajt... Az állat lassan előjött s rám meredt. Egy ideig egymást néztük,s mindig egyre lejjebb merészkedtem,míg végül előtte nem álltam. Meg is ilyet tőlem.Félelmet érzett rajtam és látni lehetett,ahogy a pupillája kitágul. A sárga szempár engem fürkészett,egyfolytában.
  Egy idő után az megmozdult,s elindult az erdő belseje felé. Tett három-négy lépést és visszafordult. Nem értettem mit akar. Vajon megijedt tőlem?! Elmegy? Az egyetlen társaságom is elfut előlem?! Miért,mert hercegnő vagyok?! Később rájöttem,hogy követnem kell,talán elvezet egy újabb helyre,amit még ember nem látott. Lassan követtem a farkast,aki különös figyelemmel vigyázott rám... Lehet,hogy megöl majd?
  Miközben elhaladtunk az "emberek erdeje" részen, mintha egy belső hang szólalt volna meg.: Mit csinálsz?!-suttogta. Biztos,hogy csak képzelődök! Vagy nem!? Lehet,hogy hallgatni kéne rá.... de nem! Megyek tovább,s tovább!
  Olyan helyre tévedtünk,ahol még ember nem járhatott.Az erdő egyre ködösebb és ködösebb lett. De mi csak mentünk tovább, beljebb,s beljebb.A madarak csicsergése sem a régi kellemes ritmusú volt... félelmetes nyikorgás hallatszott, s szívem hevesebben dobogott. Arcomat megcsapta egy hideg fuvallat,tenyerem a szokottnál is hidegebbé vált. Míg egy hatalmas vonyítás hallatszott,mintha azt mondták volna,hogy itt a préda.Végül a farkas hátrafordult és rám nézett... ez a nézés volt az utolsó. Fájdalmat érezve a fejemen, eldőltem...a táj elhomályosodott és minden elsötétült...