Nem tudtam,hogy hány napja vagyok a kemény föld fogsága közt,de számításaim szerint már két napja ott lehettem. Lassan elindultam az erdő további részeit megtekintve élelem után... Nem akartam még haza menni,mert úgy éreztem,hogy itt még van dolgom.Nagyon reméltem,hogy élek és nem egy fehér szellem vagyok. Átvágtam az erdő tölgyesein és bükkösein,s közben füleltem nem-e jön valaki...Ha jobban végig gondoltam menet közben,igazándiból nem is élelemért jöttem beljebb,hanem a farkasért... Bíztam abban,hogy megtalálom és túlélem a hozzá vezető utat.
Még régen a nagyapám mondta,hogy a kihalt farkasok lelke a magas sziklán lakozik. Még kis lányként nem értettem,de mostanra megértettem.
Miközben az erdő fái között mentem,rájöttem,hogy apám is került hasonló helyzetbe,de nem mesélte végig az ő történetét.Ez nekem régen is gyanús volt,de egy idő után már nem érdekelt. Egyre jobban közeledve a hegy fele a talaj a lábam alatt kövesebb és kövesebb lett. A fák kezdtek eltűnni,s a kilátást már nem a lombok foglalták el,hanem a hegy sziklás csúcsai.Kisebb pihenő után nekivágtam a meredek útnak,mely a farkasokhoz vezethet.
Pár lépés után hangokat hallottam...visszanéztem,nem volt senki. Újra megtettem azt a pár lépést,visszafordultam nem volt senki...de mikor megfordultam,hogy menjek tovább, egy hatalmas szürke állat állt utamban.A szeme fekete volt,mint az ég,a fogai hegyesek,mint a tű. A szívem egyre hevesebben dobogott,míg végül bepánikoltam,kikerültem a farkast és futottam fel a hegy tetejéhez. Olyan gyorsan szaladtam ahogy csak tudtam.Visszanéztem rá és jött utánam...Mi lehet ez? Farkas? De hát azok rég kihaltak! Vagy mégsem?!!Sírtam volna,de ijedtemben nem bírtam.Már majdnem utolért,és majdnem a reggelije lettem.De közelben láttam egy kis menedék helyet ahová bebújhatok és nem vesz észre a vadállat.
Gyorsan bementem a búvóhelyre,csak egy szikla választott el minket,néztem ahogy megáll,s keres...én csak a sziklának dőlve reménykedtem abba,hogy nem talál rám.Párszor még visszanéztem,ő csak szimatolt,s hangos vonyítással kísérte.Érezte,hogy itt vagyok,de mégsem talált rám...fogaimat összeszorítva kezdtem el bőgni. Míg előttem meg nem láttam egy barlangot,kicsit sötét volt,de valami,valami ott...egy morgást hallottam a barlangból. Jajj csak ne megint egy veszett vad! De nem,ő nem veszett vad...az egy sárga valami,egy sárga szempár.Kezdtem már lenyugodni és örülni annak,hogy itt az én farkasom. Kidugta a fejét és tényleg ő volt.A szemem csillogott a boldogságtól.El is indultam volna hozzá,be a barlangba,de még egy pillantást kellett vetnem a fenevadra,ki oly kitartással üldözött...mikor oda fordítottam volna a fejem,hogy hol van,az orrunk összeért a vadállattal.Ott nézett rám és én rá. Nee máár!!
